I. Rákóczi György ágyúöntő műhelye
állandó kiállítás a MNM Rákóczi Múzeumában
Sárospatak

A sárospataki váregyüttes hazánk legjelentősebb késő reneszánsz emléke. Az idelátogatók csodálattal tekintenek a reneszánsz épületrészletekre, kőfaragványokra, s tisztelettel emlékeznek a Rákóczi-család tagjaira, I. Rákóczi Györgyre, Lorántffy Zsuzsannára, II. Rákóczi Györgyre, Báthory Zsófiára, I. Rákóczi Ferencre, Zrínyi Ilonára és II. Rákóczi Ferencre. A szabadságharcot vezető Nagyságos Fejedelem kultusza a magyarság egészét összefogja. Sárospatakon, miként Erdélyben is, I. Rákóczi György, s felesége munkássága hasonló figyelmet, s tiszteletet kap.
I. Rákóczi György erdélyi fejedelemként, a terület virágzó korszakának uralkodója. Munkásságának emlékei a kultúra, az oktatás, a fennmaradt kastélyok és várak által ismertek. Itt Sárospatakon „életműve” az ipartörténet felé irányuló fejezetének bemutatására is van lehetőségünk.  Ő az  ágyúöntő műhely létrehozója. A 17. században elterjedt, a lángkemencék típusába sorolható műhely 1631-től 1648-ig működött. Jelen ismereteink szerint Sárospatakon 80 ágyút öntöttek, legnagyobb számban a mezei, vagy tábori ágyúk kategóriába sorolhatókat. Az évszázadok az ágyúöntő műhely épületét is eltüntették, a parkosítás a 19. században véglegesen elfedte a romokat. A korabeli források azonban megőrizték működése közel két évtizedének sok-sok információját. Détshy Mihály levéltári kutatásait is felhasználva Ringer István 2006-ban megkezdett régészeti ásatása hat esztendő alatt tárta fel az épületmaradványokat, hozott felszínre az ágyúöntő műhely működéséhez kapcsolódó tárgyi emlékeket. Ekkor indult el egy feldolgozó munka, mely a korabeli ábrázolásokat és az Európa-szerte fellelhető írásos emlékeket összegyűjtve beazonosította az egykori műhely feltárt részleteit és rekonstruálta az  ágyúöntő műhely legfontosabb egységeit, a lángkemencét és az öntőaknát. Az ugyancsak feltárt helyiségeknek az ágyúöntés folyamatát bemutatandó kiállításrészletekkel adott funkciót, létrehozván az ágyúöntés 17. századi munkafázisait bemutató kiállítást.
A munkafolyamat első lépéseként elkészült az öntőminta. Egy elkeskenyedő fatengelyt teljes hosszában kötéllel fedtek be, majd agyagréteg, azt követően viasz került rá, közben kialakítva az ágyúcső végleges alakját. Ekkor helyezték a formára a viaszból készített feliratokat, díszítéseket fogantyúkat, címereket. Ezt követte az öntőforma készítése: több réteg agyag került az öntőmintára, melyet vasabroncsokkal erősítettek meg.  Az öntőminta eltávolítását, majd a viasz kiolvasztását követően az öntőformát belülről kiégették, amitől az teljesen megkeményedett. Ezt követően az ágyúcső átmérőjének megfelelő magot tettek a formába, majd függőlegesen a kemence előtti öntőaknába állították. Legfeljebb hat öntőformát helyeztek el egyszerre. Az ágyúk anyaga a 17. században általánosan bronz, vagyis vörösréz és ón ötvözete volt.  A lángkemence két alapvető részből állt. A tűztérben ölfával tüzelve folyamatosan hevítették a kemencét. A olvasztótérben olvasztották a fémet. Utóbbi kör alakú volt, a csapoló nyílás felé lejtett.  Mintegy 14-16 órányi olvasztás után eltávolították a szennyező anyagokat az olvadék felületéről, s további, könnyebb fémdarabokat helyeztek a kemencébe. Amint a fémfürdő készen állt az öntésre, eltávolították a csapoló nyílás vasdugóját. Az öntőformák perceken belül megteltek.  Az öntvényeket 24 óráig hűlni hagyták, majd megkezdődött a kiásásuk. Az öntvények kiemeléséhez, miként a formák leengedéséhez csigaszerkezetet használtak. A kiemelt öntvényt kibontották a formájából, felületét megtisztították. Ezt követte a cső kitisztítása, s pontos űrméretre fúrása. Az ágyúkat függőleges helyzetben fúrták, amihez csőszájjal lefelé állították be a csöveket. Általános szokás volt, a három próbalövés, ami feltétele volt az öntőmester járandósága kifizetésének. Az ipartörténeti szempontból különleges kiállítás sokoldalú lehetőségeivel várja a látogatókat. Bemutatja a régészeti ásatás során előkerült leleteket, azaz műtárgyakat, az ágyúöntő műhely eredeti részleteit, illetve a rekonstrukcióval kiegészített elemeit, a munkafolyamatokat megelevenítő enteriőröket és a mindezt animáció segítségével megjelenítő filmet. Lehetőséget ad két virtuális sétára a feltárt épületrészleteken, illetve a rekonstrukciókkal kiegészített műhelyben. Mindezt érdekes kérdések, izgalmas történetek egészítik ki, melyre a látogatás során egyénileg vagy tárlatvezetéssel kaphatják meg a választ a múzeumlátogatók.

A MNM Rákóczi Múzeuma gyűjtőterülete a Hernád folyótól a Tiszáig terjedő területet, Tokaj-Hegyalját, a Hegyközt, a Zempléni-hegységet és a Bodrogközt foglalja magába. Természetföldrajzilag, s a gazdálkodást tekintve hihetetlen gazdagságot, változatosságot hordoz ez a terület. A sokszínű mezőgazdaság tárgyi emlékei, éppúgy megtalálhatók a múzeum gyűjteményében, miként a háziipar, a kisipar termékei és eszközei. Ma, amikor a falvak életének, a mezőgazdasági termelés lehetőségeinek megújítását sokan kezdeményezik, nagyobb jelentőséget kap a múzeumi tárgyak és a lejegyzett gyűjtések által megőrzött tudáskincs.

A Sárospatakhoz közeli Sárazsadány Bodrog-parti település. Évszázadokon át a nép „kenyere” a halászat volt.  Jellegzetes a Sára jeges halászata, vasas szákkal és varsával. A halászat jelentősége a XIX. század óta fokozatosan csökken. A folyószabályozások által visszaszorult a vizes élőhelyek száma és kiterjedése, kisebb a Bodrog halbősége.

A falu a hegység és a síkság találkozásánál található, szőlői Hegyalja szőlőtermő területéhez tartoznak.  A Tokaj-hegyaljai borvidék  a világ első zárt borvidéke. 2002-ben mint kultúrtáj, felkerült az  UNESCO világörökségi listájára. Három jellegzetes hegy, az abaújszántói, a sátoraljaújhelyi Sátor-hegy, valamint a tokaji Kopasz-hegy közötti háromszögben, 28 település alkotja.      
A MNM Rákóczi Múzeuma Sárazsadányban létrejött egysége részben néprajzi kiállításoknak, részben ezen tárgyakhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai - hagyományt és népi értékeket megőrző - programoknak ad helyet (mesék, emlékek, halászat, kerámiák, földművelés, szőttesek, népi bútorok témaköréből).
A Bodrogköz a Tisza és a Bodrog folyók által határolt mocsaras, lápos terület. A lányok és asszonyok legfontosabb téli háziipari foglalatossága volt a fonás és a szövés. Az évszázados hagyományok szerint, öröklődött technikai ismeretekkel, a népi ízlésvilágnak megfelelő díszítőelemek felhasználásával készült szőttesek a Bodrogköz legszebb emlékei.

Az MNM Rákóczi Múzeuma több száz darabból álló keménycserép gyűjteménye tárgyait Telkibányán és Hollóházán készítették. Az első manufaktúrát Bretzenheim Ferdinánd alapította 1825-ben Telkibányán, Magyarországon először itt kezdtek porcelánt gyártani. Az első termékeket REGÉCZ jelzéssel látták el a tulajdonos „regéci” előnevéből. Az üzem 1864-ben tért át a keménycserép gyártásra.
Hollóházán 1831-ben, egy korábbi üveghuta helyén, a Károlyiak uradalmában indult meg a keménycserép készítése. A XIX. század végén az üzem fellendült, s nagyobb termelékenységével elsorvasztotta a telkibányai gyárat.  A keménycserép használati edényeket és kisebb mértékben díszműárut készítő Hollóháza termelésében 1939-ben következett be egy újabb fellendülés. 1957-ben tért át az üzem a porcelángyártásra. A telkibányai és hollóházi gyár termékei a falusi lakosság és a kispolgárság igényei szerint készültek.

Sárospatak és környéke legrégibb és legnevezetesebb ipara a fazekasság. A XVII. és XVIII. században, konyhaedényeket, a nemesség számára díszedényeket készítettek. Az 1840-es évektől a század végéig, a parasztkerámia korszak első felében élte fénykorát. Készítményeik formáját és díszítését a vásárlók, a Bodrogköz, a Hegyköz és a Hegyalja parasztságának igénye és ízlése határozta meg.  Készítményeiket elsősorban a háztartásban használták, de a lakószobában és a pitvarban díszítő szerepük is volt.

Az első  üveghutát II. Rákóczi Ferenc alapította 1698-ban a regéci hegyekben, a mai Óhután. Amikor a környező erdőkből elfogyott az üvegolvasztáshoz, hamuzsírfőzéshez szükséges fa, a műhely tovább vándorolt, 1916-ig működött. A Károlyiak füzéri uradalmában legjelentősebb a hollóházi üveghuta volt, amelyben 1742-től 1830-ig főleg ablaküveget állítottak elő. Rövid ideig termelt a nagyhutai és a Vágáshuta mellett lévő prédahegyi manufaktúra.  Az ólomkarikás ablakokhoz szükséges „tányérokon” kívül kezdettől fogva nagy mennyiségű borospalackot állítottak elő, ebben tárolták a híres tokaji aszút. A szál- és fonáldíszek mellett „buborékos" és „rücskös" díszítéssel készültek az üvegtermékek.

A falu megélhetésének alapját jelentette egykor az önellátó jellegű élelemtermelés. Ennek egyik legfontosabb alapformája a szántóföldi földművelés és az állattartáshoz kapcsolódó szénamunka volt.

Sárazsadányt rendkívüli gyümölcsgazdagság jellemezte. A gyümölcsöt frissen is ették, vagy ha sok volt, piacra vitték. Nagyon elterjedt volt a gyümölcs ősi feldolgozási módja, az aszalás. Szilvát, almát és körtét aszaltak. A magvaváló szilvából lekvárt főztek. Az egészséges gyümölcs a szilvalekvárba, a rossz pálinkába ment. A kertekhez hozzátartoztak a méhesek is.

Dégh Linda 1940-es évekbeli gyűjtése alapján készült bábjáték, s a Penna Jankó játszótér  a mesék világának aranyos ködén át egy különleges világba röpíti a gyerekeket. A falu esti csöndjében egykor életre keltek a mesék. Üljünk le mi is! Hallgassuk meg a Mesék Háza, az Emlékek Háza, a Vizek Háza, a Tűz Háza és a Föld Háza igaz történeteit. Talán még a mesebeli király selyemrétjére is eljutunk...